Na kraj sela čađava mehana

Na kraj šora čađava mehana

Na kraj šora čađava mehana,
trsta strši glava nečešljana,
posrnula od teškoga pića -
to je kuća seoskih golića.

Pomrčina, celo selo spava.
Sa toronja ponoć otkucava.
A što kuca? Mari l’ ko za sate?
Sati biju tek’ da prozanate.

A u krčmi „Kod zlatnog bokala“
razležu se glasi od cimbala.
Momčadija, šalaj, tera kera,
krčmarica dobra ne zamera.

‘Amo vina, krčmarice plava,
iz bureta na kom’ mačak spava!
Nek’ je staro k’o moj čukundeka,
a vatreno kao tvoja ćerka!

Gle meseca, al’ se nakrivio.
Na jedno je oko zažmurio,
a drugo je sasvim zatvorio.
Sram ga bilo, i on se napio!

Ko to lupa na moj pendžer tako?
Zar vi momci ne znate polako?
Moj Milenko leg’o je da spava,
od te lupe zabole ga glava.

FALU VÉGÉN KURTA KOCSMA

Falu végén kurta kocsma,
Oda rúg ki a Szamosra,
Meg is látná magát benne,
Ha az éj nem közelegne.
Az éjszaka közeledik
A világ lecsendesedik,
Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.
De a kocsma bezzeg hangos!
Munkálódik a cimbalmos,
A legények kurjogatnak,
Szinte reng belé az ablak.
„Kocsmárosné, aranyvirág,
Ide a legjobbik borát,
Vén legyen, mint a nagyapám,
És tüzes, mint ifju babám!
Húzd rá cigány, huzzad jobban,
Táncolni való kedvem van,
Eltáncolom a pénzemet,
Kitáncolom a lelkemet!“
Bekopognak az ablakon:
„Ne zugjatok olyan nagyon,
Azt üzeni az uraság,
Mert lefeküdt, alunni vágy.“
„Ördög bújjék az uradba,
Te pedig menj a pokolba!…
Húzd rá, cigány, csak azért is,
Ha mindjárt az ingemért is!“
Megint jônek, kopogtatnak:
„Csendesebben vígadjanak,
Isten áldja meg kendteket,
Szegény édesanyám beteg.“
Feleletet egyik sem ad,
Kihörpintik boraikat,
Végét vetik a zenének
S hazamennek a legények.
Szatmár, 1847. (augusztus)